Jöjjenek a tények a népszerű használati tárgyról, a gyertyáról.
Méhviasz gyertyákat már a rómaiak is készítettek. A XII. század során jelentek meg a faggyúgyertyák. 1825-ben szabadalmaztatta M. E. Chevreul és J. L. Gay-Lussac a sztearingyertyát.
Manapság a gyertyát kemény (51–55oC-on olvadó) paraffinból és sztearinból készítik. A sztearin növeli az olvadáspontot, és meghosszabbítja az égési idôt: palmitinsavból és sztearinsavból készül (a savak olvadáspontja 61, illetve 69 oC).
A gyertya kanóca bórsavval, szalmiáksóval, foszfátokkal pácolt, fonott pamutszál. A pácolásra azért van szükség, mert a tiszta pamut nagyon gyorsan égne és füstölne. A fonott kanóc elszenesedés után meghajlik, kitér a láng útjából, és elég. A kanócban lévô cellulóz reagál a pácoláshoz használt sókkal, és úgy bomlik el, hogy nem marad utána hamu.
A gyertya lángja megolvasztja és elpárologtatja a viaszt, amelyet a kanóc kapilláraktivitással szív fel. A felszabaduló szénhidrogén-molekulák többféle szerepet is játszanak az égési folyamatban.
A gyertya lángját a diffúziós lángok csoportjába sorolják, mert a levegô bediffundál a láng üzemanyagába. (A Bunsen-égô például “elôkevert” lánggal ég, mert a gáz még égés elôtt keveredik a levegôvel.)
Amikor elfújjuk a gyertyát, fehér füstcsík keletkezik. A forró kanócról ilyenkor még párolognak szénhidrogének, és kondenzálódva aeroszolt képeznek: ez a füst. Az aeroszol cseppjeinek átlagos átmérôje 0,15 mikrométer. Ha egy meggyújtott gyufát gyorsan a füstbe tartunk, a láng “leugrik” a kanóchoz, és a gyertya újból meggyullad.
A gyertya égésekor képzôdô energiának még a 0,4%-a sem jelenik meg látható sugárzás formájában. A sugárzás túlnyomó része az infravörös tartományba esik (hô).
